Mivel a közösségi közlekedés nem merül ki a vonatok, buszok, villamosok, és egyéb földi járművekben, így gondoltam megosztom veletek egyik repülési élményem! Előre szólók, kacagni kötelező....
Egy gyönyörű női színű (azaz nem kék, de ez itt nem a reklám helye...) óriásmadár hozott haza minket a festőien szép Hollandiából. Már a reptéren kezdődőt a vicces szituáció, és amíg haza nem értünk addig folyamatosan volt min szórakoznunk.
Mint egy másik fülön már említettem, van két neveletlen gyermekem akik szintén velem voltak, a közel 2órás repülőúton, meg még a másik kb. 177 utastársunk és a kiszolgáló személyzet :).
De kezdjük az elején, mert ugye, nem úgy működik, mint a metró, hogy felszállunk és már megyünk is :)
Hollandiába sokszor esik az eső, bármikor képes a semmiből eleredni... Amíg a repülőtérre tartottunk addig verőfényes napsütéses volt az idő, de ahogy kiszálltunk a parkolóban az autóból, hirtelen mintha a semmiből jött volna az felhő, és csak fölénk, de nem ám szemerkélt ahogy nagyrészt szokott, hanem mint amit dézsából öntöttek volna... Nem repültem sokszor, de az eső kísérete nélkül is félek rendesen, nem kell extra ijesztgetés!
Beérve a terminálba, a kivetítőkőn megkerestük, hogy melyik csekkoló pulthoz kell állnunk! Beálltunk a sorba, de a kis hölgy aki intézte a dolgokat, pultot cserélt, így a sor is arrébb sorolt... Még ki sem szolgálta a soron következő utastársunkat, mikor bele öntötte a kávéját a klaviatúrába, így vissza soroltunk az előző pulthoz! Végre sorra kerültünk! Mondja a húgom, hogy kódszámot amin a repülőjegyünk van, mert Interneten véve itt így megy, én meg idő közben át adtam az útleveleinket. Nézi a monitort, nézi az egyik útlevelet, majd szól a kolléganőjének! Kérdőn néztem a húgomra - mert a holland nyelvtudásom kívánni hagy maga után (nem beszélem a nyelvet :) - aki közli, hogy nyugi, nincs semmi baj! Végül kiderült, hogy a név, és az útlevélben szereplő név nem egyezett meg! 3 nevünk van - nekem is és a mazsoláknak is! Az az a vezeték név és kettő keresztnév - ha megnőnek legyen miből választani! A foglaláson a vezetéknevük egybe volt írva az első keresztnevükkel - és ugye így már nem az a név az ami az útlevélben is szerepel... :) De áthidaltuk a problémát - mert ezt az apró hibát kivéve, miden más egyezett - feladtuk a bőröndöket és megkaptuk a beszállókártyákat. Elbúcsúztunk a tesómtól, és mentünk a járatunkhoz.
Röntgen szalag, csipogó kapu! Mivel hárman voltunk három kézipoggyásszal rendelkeztünk, amikben nem volt más, mint töménytelen holland édesség, és ruhák. Az első csomag átjutott szerencsésen, közben mi is átjutottunk a csipogókapun, és vártuk a másik kettő poggyászt. A második elakadt a röntgen alatt, nézi a VÁMos néni, de nem érti, így szólt Brünhilda kolléganőjének - csak hallkan jegyezném meg, hogy két pici (9 és 8 éves) gyerekkel voltam - de Ő sem értette. Ki jön az átvilágítás alól a csomag, Brünhilda oda pattan - hozzá képest akkor voltam mint nekem a 9 éves kislányom - és szépen megkért (bár a hangsúly nem tükrözte az udvarias szöveget) nyissam ki! Szorongattam a telefonom, mert ha valami gond van, akkor a húgom mégis csak jobban azaz beszél hollandul... fogtam a cipzárt, kihúztam, és kinyitottam a csomagot! Beletúrt, de semmit nem talált, csak azt ami benne volt! Visszazáratta és nézték a másik csomagot! Kijött az is, és azt is kinyittatta, én pedig készségesen teljesítettem a kérését! Azt is össze túrta, de nem talált semmit csak nasit, és szennyes ruhát, így visszazáratta. Itt azért már nem bírtam tovább, és megkérdeztem angolul, hogy talán valami baj van? Mire közölte, hogy nem semmi, köszöni a türelmem, és jó utat kíván.
- Ezek után?! Csak jó lehet! - gondoltam, és mivel már nyitva volt a kapu így sorba álltunk a két kiskorúmmal, hogy felszállhassunk mi is a gépre. Felszálltunk a gépre, és döbbenten tapasztaltuk, hogy elől már nincs hely, így akár mennyire is parázunk a szárny mögé kell ülnünk (HURRÁ!)
Végül csak sikerült elindulnunk, és már előre örültem amikor a kifutópályára értünk, hogy 1-2 pillanat, és már a levegőbe vagyunk, mint ahogy az első repülésünk alkalmával tapasztaltuk. De a gép csak futott, csak futott, de még mindig a földön voltunk! A kisebbik gyermekemmel egymásra néztünk, és így szólt hozzám: - Anya! Ma már nem szállunk fel?! - kérdezte, mire nevetve azt feleltem, hogy gurulva megyünk Budapestig! és akkor elemelkedtünk a földtől végre!
Az út nagy része elég nyugisan telt, egészen addig míg bele nem kerültünk egy turbulenciába. Az EXIT lámpák, a biztonsági övre figyelmeztető jelzések, abban a pillanatban kigyúltak, a fényt adó lámpák pedig elaludtak, bár utóbbit nem nagyon érzékeltük, mert világos volt oda kint. Néztem jobbra, néztem balra, és azt láttam, hogy a gép szárnyai mint a madaraké fel-le csapkodnak! Ha nem paráztam volna addig is, akkor teljes pánik fogott volna el, amit nem hagyhattam elhatalmasodni, mert megijesztem a gyerekeket... akkor viszont szirénával folytatjuk maradék utunkat, vagy kényszer leszállást kell végrehajtani Csehországban... Vettem egy nagy levegőt, és szépen szóltam imádott magzataimnak, hogy üljenek rendesen az ülésbe, mert egy kicsit ráz a gép, és a kivillanó lámpák is arra figyelmeztetnek, hogy most nyugton kell lenni. A fiam (ő a kisebbik) ártatlan szemekkel rám néz - miközben ugyan úgy folytatta az ülésben az ugrálást - és közölte: - Anya nem is ráz a gép!
Most légy okos édesanya! Nyeltem egy nagyot, és megkértem, hogy csak egy pár pillanatra hagyja abba az ugrálást és akkor érezni fogja! Sajnos, most először szót fogadott...
- És most mi lesz?! - kérdezte ijedten, és már nem akart tovább ugrálni. Valami megfoghatatlan félelem jelent meg a szemeibe, és a nővére is összerezzent, várva mit fogok válaszolni.
- Nincs semmi baj! - kezdtem, ellent mondva saját magamnak - Emlékszel amikor autóval megyünk az úton? - kérdeztem és igent bólogattak - és ugyan így ráz a kocsi is, ha kátyús az út?! - bólogattak, de nem nyugodtak meg, és mintha valaki súgott volna oda fentről így folytattam - Na! A gép is azért ráz, mert rosszul aszfaltozták a felhőket! - fejeztem be, és reménykedtem, hogy ez megnyugtatja és nyugton marad végre. A steward közben végig ment a folyosón és ellenőrizte hogy be van -e kapcsolva mindenkinek az öve, és mikor ezt a - ma már poénnak számító - mondatot mondtam a gyereknek akkor ért mellénk. Kérdőn rám nézett, és úgy elkezdett nevetni, hogy majdnem beborult a mellettünk lévő sorba! Szerencsére, hamar kikerültünk a légörvényből, zökkenő mentesen folytattuk tovább az utunkat.
Annak idején sokszor hangoztattam, hogy engem csak akkor tudnak felrakni egy repülőre, ha leszedálnak hozzá, mert önszántamból soha nem fogok olyanra én felszállni! De meg kellett szegnem eme fogadalmam, és ma már nem bánom! Ha az ember el tud attól vonatkoztatni, hogy több ezer méter magasan van a semmi felett, és nem néz ki közben az ablakon, akkor olyan érzés mintha vonaton utazna... csak nincsenek köztes megállók. Indulási és érkezési lehetőség van kizárólag... félúton nem lehet meggondolni magunkat, hogy bocsi! én itt leszállnék! :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése